Prihoda István

Magyazyn interjú Pistivel

Prihoda Pisti nagybőgősünk a magyar kultúrával foglalkozó Magyazyn nevű lengyel magazin szerzőjével beszélgetett a táncházmozgalomról és természetesen magáról.

A lengyel cikk itt olvasható:
http://www.magyazyn.pl/tradycja-z-przytupem-wyznania-wegierskiego-kontrabasisty/

Az interjú magyarul:

Előszó:

A Táncház szóból könnyen kitalálható az, hogy mit is takar. Emberek összejönnek egy helyen – néhányan hangszerekkel, mások kényelmes ruházatban -, hogy  hagyományos módon, élő zenére szórakozzanak, táncoljanak. A táncház azonban nem csak egy hely vagy esemény, hanem inkább egy lelkiállapot, a nemzet lelkiállapota. Amely azt vallja, hogy “addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk” (Kallós Zoltán).

Prihoda István, a Magos Együttes nagybőgőse a magyar táncházmozgalomról beszél:

1. Mikor és miért kezdett érdekelni a magyar népzene?

1982-ben születtem Szabadkán. Édesapámnak volt két gyerekkori barátja Csantavéren és azt hiszem őket hallottam először népzenét játszani, furulyán. Később elvittek olyan családi népművészeti táborokba, ahol játékosan meg lehetett ismerkedni a hagyományos kézművességgel, a tánccal és a zenével is. Csantavéren nőttem fel, a családom teljes egészében innen származik. Számukra a magyar hagyomány mindig fontos érték volt. Rendszeresen jártunk Csantavérről a Táncházatalálkozóra is, Budapestre, már a ’80-as évek végétől. A szabadkai zeneiskolában a fúvós hangszerek tetszettek eleinte jobban és a kötelező alaphangszer – a klasszikus furulya – után az oboát választottam. Otthon többnyire népzenei kazettáink voltak, amiket nagyon szívesen hallgattam. Legnagyobb hatással a Kaláka Együttes zenéje volt rám amit a mai napig nagyon szeretek és kiemelkedően fontosnak tartok.

1992-ben Szegedre költöztünk. Az alapfokú zeneiskola befejeztével az zeneiskola fúvószenekarát sokáig egyetlen oboásként még évekig szolgáltam. Ezzel egy időben kerültem be a Szeged Táncegyüttes ösztönző közegébe, ahol elkezdtem ismerkedni a nagybőgővel. A néptáncegyüttes próbatermében, buszán és színpadjain és táncházaiban eltöltött egy évtized jelentette a további pályafutásom alapját.

2. Emlékszel, hogy mit éreztél az első koncertedkor?

Amire úgy emlékszem, mint az első koncertre – túl a zeneiskolai vizsgakoncerteken és a táncegyüttesi kíséreteken – 1999-ben volt egy farsangi táncház előtt, 17 évesen. Folkrasang, ez volt a rendezvény neve. Ekkor álltam először a zenekarral a színpad közepén. A táncegyüttesi fellépéseken a zenekar általában a színpad szélén áll, mert a táncon van a hangsúly. Sokat készültünk és izgultunk, hogy jó legyen a produkció. A társaim kicsit már ügyesebbek voltak nálam, nagyon figyelnem kellett. Itt éreztem először, hogy valami komolyabb dologról van szó és hogy a befektetett idő talán nem hiábavaló.

3. Szerbiában születtél egy magyar családban. Szerinted mennyire fontos a mai napon a határon túli magyaroknak a folklór, a magyar identitás és hagyomány? Minden határon túli magyar gyerek jár néptáncegyüttesbe?

Természetesen a határon túli magyarság körében is vannak, akik a többségi társadalomhoz, annak szokásaihoz történő tudatos idomulást tartják az érvényesülés útjának, a jó stratégiának ahhoz, hogy többség elfogadja, befogadja őket. Pedig azok a közösségek, ahol felvállalják és küzdenek a magyar identitásuk megőrzéséért, véleményem szerint nagy értéket jelentenek a többségi társadalom számára is, mellesleg őrzik és továbbadják ezen értéket a következő generációnak. Hála Istennek erre szép számmal van példa Vajdaságban. Nagyon fontosak azok az elhivatott személyek, akik a helyi hagyományőrzés alapjait letették. Ezekre tudott felépülni például a gyerekek számára kitalált népzenei „Ki mit tud?”, a „Szólj síp, szólj!”, vagy az egész Vajdaságot megmozgató „Gyöngyösbokréta” néptáncfesztivál és verseny, ami minden évben másik vajdasági településen kerül megrendezésre. Itt lehet egyben látni, hogy mennyi lelkes gyerek és tettre kész fiatal van, akik számára fontos magyar közösség és identitás. Az egészen kicsi gyerekektől az idősebbekig mindenféle korosztály látható a színpadon. Gyerekként én is felléptem ezeken a rendezvényeken. Óriási hála azoknak, akik ezeket és a többi eseményt is kitartóan szervezik. Az utóbbi két év fejleménye, hogy létrejött a hagyomány újjáélesztését, ápolását segítő és összefogni igyekvő Hagyományok Házának a vajdasági fiókszervezete.

4. Majdnem 20 éve nagybőgőn játszol, és jársz a néptánc-népzenei eseményekre. Szerinted, hogyan változott a táncházmozgalom ebben az időszakban? Több vagy kevesebb ember  vesz részt a táborokban, a Táncháztalálkozókon? Több külföldi jön, mint régen? (németek, ázsiaiak, s.t.)

Az első budapesti táncházat 1972. május 6-án tartották az erdélyi (széki) hagyományos táncházak mintájára. Az úttörőink közül, az első budapesti táncházasok közül egyébként sokan ma is aktívan részt vesznek benne. Ekkor az országban még csak néhány néptáncegyüttes volt és annál is kevesebb zenekar. Azóta óriási utat tettünk meg. Megsokszorozódott azoknak a száma, akik valamilyen módon bevonódtak a hagyományápolásnak ezen formájába. Vagy még inkább a szórakozásnak ezen hagyományos formájába.

Fontos momentum, hogy 2001-ben Budapesten létrejött a Hagyományok Háza, amelynek a Kárpát-medencei néphagyomány ápolása és továbbéltetése lett a feladata. Az utóbbi években jelentősebb változások történtek. 2008-ban létrejött a Liszt Ferenc Zeneakadémián a népzene szak. 2012-ben elindult az országos televízióban a „Fölszállott a páva” népzenei és néptánc tehetségkutató verseny sorozat. Évről-évre az egyes adások után azonnal rengeteg gyerek jelenik a televízióban szerepelt együtteseknél. A szülők azt látják, hogy ezek az együttesek remek közösséget alkotnak, a gyerekek pedig, hogy nem ciki, ha valaki néptáncol. Sőt, még vagánynak is gondolhatja. Elindult az iskolai testnevelés óra keretében a választható néptánc oktatás. Néptáncot és népzenét lehet tanulni az óvodától az egyetemig. Szóval kiépült egy komoly intézményrendszer, ami tényleg néhány elkötelezett ember hagyományos népi kultúra iránti rajongásából indult. Ma már szerintem tízezrek néptáncolnak intézményekben és egyesületekben. Óriási utat tett meg tehát a táncházmozgalom az elmúlt 47 évben. Az első budapesti táncház napját, május 6-át a táncház napjává nyilvánították.

5. Szerinted mi a táncházmozgalom jövője?

Ez nehéz kérdés. Szerintem a magyarországi táncházmozgalom egyfajta példaként szolgálhat más nemzetek számára. Lengyelországban például már régóta figyelemmel kísérik a magyar táncházmozgalmat és annak mintájára elkezdték megszervezni a lengyel táncházakat. Közösen meg tudjuk mutatni, hogy minden nép a maga hagyományos zenéjére és hagyományos táncait táncolva is tud szórakozni és jól érezni magát. A táncház egy mély gyökerő európai tradíció, aminek módszerét, tapasztalatait „exportálni” is lehet. Erre jó példa a nemrég elindult krakkói Fonó Klub. Különösen fontos ez ma, amikor a társas tánc mintha kimenne a divatból Európában. Én azt szeretném, ha minden általános iskolás gyerek a saját vidékének, szülőhelyének a táncait megismerné. A fő tánctípusokat, néhány lépést, figurát, ugyanis ez az identitásuk fontos része. Fontos, hogy minél hamarabb kerüljenek kapcsolatba a néptánccal, amikor még annyi mindent meg tudnak tanulni. Ha így lesz, akkor a táncház mozgalom előtt szép jövő áll. Az új generációk folytatják a megkezdett munkát, az európai viszonylatban is kiemelkedő mennyiségű és minőségű felgyűjtött és megőrzött anyag elsajátítását. Hiszem, hogy sokan közülük a nagy úttörőink nyomába lépnek.